Hosszú séta a tengerparton, fejünk fölé magasodó szirtek alatt melyek magassága 30 de akár 60 méter is megvolt. Kint a foknál egy nagy madárkolónia költ, őket az év ezen időszakában nem lehet megzavarni, de minket főleg a friss levegő vonzott ide és nem bármiféle ornitológiai kíváncsiság.

Aztán még mostunk, mert összejött már annyi szennyes, tettünk-vettünk, sétáltunk délelőtt az óceán partján, végre sütött egy kicsit a nap, beugrottunk az információs központba, ahol találkoztunk egy nővel, aki valamikor régen magyar gyerekekre felvigyázott és mesélte milyen jó palacsintákat evett.

Reggel úgy határoztunk, hogy megnézzük magunknak azt a Csendes-óceánt és leautókázunk Napierbe, ami nyáron egy nyüzsgő fürdőváros, télen meg, majd meglátjuk. De hogy ma se maradjunk túra és látvány nélkül, beiktattunk egy klasszikus, kocsiablakból kibámulós habkönnyű kalandot.

Első utunk Whakapapa faluba vezet, hogy informálódjunk a hó helyzet és a túraútvonalak járhatóságával kapcsoltban. Eredeti tervünk az volt, hogy átkelünk a Tongariro átjáró híres útvonalán, mely a Tongariro és a Ngauruhoe hegyek között kanyarog 2000 méteres magasságig is feljutva.

Dél felé tartottunk az 5-ös úton. Waiotapu volt a cél, ahol vulkáni utóműködés újabb látványos csodáit kerestük fel. Először a sárbugyogókat fedeztünk fel. Csak leparkoltuk a kocsit és azok egyből ott voltak az út mellett, pöfögtek és pufogtak, mint egy szeles víziló.

Rotorua az Északi-sziget nagyjából közepén fekszik a Rotorua tó partján. A környék vulkanikusan viszonylag aktív, forrong, ami lépten-nyomon tetten is érhető a városban. Ezt már akkor megéreztük, mikor tegnap este, sötétben kiszálltunk azt autónkból. Az utcákon kénes záptojás szag terjeng, ami néha erősen beveszi magát egy-egy szélmenetes sarokba.

Aztán valóra válik a rémálom. Bemegyünk egy helyre, hogy leellenőriztessük, minden oké-e a kocsival és a srác nagyon rázza a fejét. A kocsi gyakorlatilag nem a mienk, mert valaki beterhelte egy bizonyos összeggel és így az most egy cég tulajdonát képezi. Vagy van egy kis esély, hogy ez nem igaz, és csak be volt terhelve, a feketelistáról meg csak hanyagságból nem vették le, de ez most kicsit sem vigasztal minket.

Két kicsi autó volt már csak, hogy valaki megvegye. Egy piros lestrapált olcsóért, meg egy szépen lemosott fekete, kicsit többért. Nézegettük, először az elsőt, aztán a másodikat, próbáltunk okosnak tűnni, mintha nem ez lenne életünk első, ráadásul használt gépjármű vásárlása, de szerintem nem igen sikerült.

Meg is volt aztán a böjtje a korán fekvésnek. Amikor megébredtünk, hogy itt a reggel, aludtunk eleget, indulhat a nap, még sötét volt. Hajnali fél 3. Nehezen, de sikerült visszaaludni, egészen 7-ig. Kótyagos fejjel mentünk kávét főzni, mert azt már tegnap beszereztük, a biztonság kedvéért. És lassan indult a nap.

Aztán a sok víz után ismét megpillantottuk a szárazföldet. Vastag, bolyhos felhőkkel borított elevenen zöld táj. Kis szigetek felett húztunk el, ahogy rárepültünk az aucklandi leszállópályára. Megannyi kis zöld ékszerdoboz melyet a felhők mögül kikukucskáló nap élénkzöldre festett.

Csak repültünk és repültünk, szembe a nappal, lépve át egy újabb és újabb időzónába, mintha dupla sebességre kapcsolt volna az idő. Este 10 után indultunk Londonból és délután 6-ra értünk Szingapúrba, pedig csak 13 órát voltunk a levegőben.

Aztán reggel 10-ig aludtunk. És azt gondoltuk, most végre kipihentük magunkat. Pedig azzal, hogy Londonba repültünk, ha ideiglenesen is, de távolabb kerültünk uticélunktól. Tegnap meg ma még a nyugati szélesség néhányadik fokán sétálgattunk, pár nap múlva pedig a keleti félgömb legszélén leszünk. Belegondolni is fárasztó.

Ma indul a nagy utazás, le délre, a világ másik felére Új-Zélandra. A lakás üres, ami kell velünk a hátiszákokban, 40-50 kiló holmi összesen, amire egy embernek szüksége lehet odalent. Kulcs a postaládába, ki a buszpályaudvarra és viszlát.

A már két-három hete tartó készülődés ma hágott a csúcspontjára. Hihetetlen, de még mindig maradt valami a listán, amit el kellett, el akartunk intézni. Például nem készült még el az ajtók és ablakok „tisztasági festése”, Móninak még nincs esőkabátja az új-zélandi télbe és még ezernyi apró dolog, ami nyomasztónak tűnik, de talán lényegtelenek.