erős kezdés

augusztus 24.

Móni nem aludt jól, 4-kor megébredt, mert azon zakatolt az agya, mi van ha átvertek, rászedtek, csőbe húztak minket. Lement a konyhába, ami zárva volt, csak az előző estét túlélt részegekkel futott össze. Aztán aludt tovább, de olyan fél 7 körül kelés volt, mert a kocsi parkolócédulája 8-kor lejár, és addig reggeli, meg le is kell cipekedni odáig minden cuccunkat, mert ugye tegnap óta nem lettünk bátrabb autóvezetők (elég lesz majd kikocsikázni Aucklandből) a kocsit meg senki nem hozta fel a szállás elé.

Az eső esik, de a motor pöccre indul. Móni tekeri a kormányt, küzd a bal-jobb irányokkal (ez a kocsi meg hol megy, meg az is szembe jön…) én meg átesek az első tankolásomon. Az is valami. Az eső meg ütemesen esik, szerencsére az utcák viszonylag kihaltak, így nem igen kell megharcolni a reggeli csúcsforgalom rémével.

Aztán valóra válik a rémálom. Bemegyünk egy helyre, hogy leellenőriztessük, minden oké-e a kocsival és a srác nagyon rázza a fejét. A kocsi gyakorlatilag nem a mienk, mert valaki beterhelte egy bizonyos összeggel és így az most egy cég tulajdonát képezi. Vagy van egy kis esély, hogy ez nem igaz, és csak be volt terhelve, a feketelistáról meg csak hanyagságból nem vették le, de ez most kicsit sem vigasztal minket. Beigazolódtak Móni megérzései az arab fickóval kapcsolatban. Még az lehet, hogy ő sem tudott az egészről és őt is csúnyán rászedték (ennek kb akkora az esélye, mint annak, hogy a kocsival minden oké), vagy tényleg vaj van a füle mögött. Azt javasolják, keressük fel az arabot, mert ha ő hivatalos kereskedő, akkor neki kell megoldania a dolgot, különben komolyan megütheti a bokáját. Mi meg max annyit veszthetünk, hogy elveszik a kocsinkat, mihelyt a kocsit birtokló cég megtalálja Mónit. (Tudják az útlevélszámát, talán a bp.-i címét… majd postafordultával válaszolunk nekik). Rendőr a kocsit le nem foglalhatja, így nyugodtan használhatjuk gépjárművünket, minden benne töltött nap ajándék lesz majd.

és mindennek a tetejébe elkezd esni az eső

Kicsit csüggedten, de bátorsággal telt szívvel el is indultunk, magunk mögött hagyva Aucklandet és a gondokat, haraptuk kis kocsinkkal a kilométereket a szakadó esőben, még kicsit félszegen hajtva az út ellenkező oldalán. Mintha mindenki csak minket előzött volna, mintha mindenkinek az útjában lettünk volna. De haladtunk előre, az eső szűnni nem akaró cseppjei szétkenődtek az ablakon. A pára mindent elborított bent, alig lehetett kilátni. Tologattuk ide-oda a fűtést szabályozó karokat, nyomogattuk a különböző gombokat, de az ideális kombinációt nem sikerült megtalálni. Borzasztóak voltak a látási viszonyok, főleg, ha még valamelyik autó egy jó adag vizet fel is csapott a szélvédőre. Aztán egyszer csak, mintha lassulni kezdtek volna a törlőlapátok, mintha kifogyott volna belőlük az erő. És a kocsi is köhögősre fogta, alig gyorsult, vesztette a sebességet. Móni félreállt egy mellékútra, ahol aztán végleg megadta magát a masina. Nem indult a motor, csak kerregett. Az eső meg szakadt, mintha dézsából öntötték volna…

Míg keresetem hol is kell felnyitni a csomagtartót, hogy úgy tegyek, mintha értenék a kocsikhoz, Móni leintette az első autót. Ami megállt, és a szakadó esőben kiugrott a sofőrje és megkérdezte, miben segíthet, mi a baj. Mi meg csak széttártuk a kezünket és mondtuk: nem indul. Megpróbálta és neki sem indult. Csak kerregett és ennyi. Az eső szakadt, a szél fújt, lassan kezdtünk átázni és átfázni. Mivel úgy tűnt a kocsi teljesen megadta magát, azt javasolta a készséges úriember, hogy elvontat minket a következő településig, ahol talán találunk valami segítséget. Amire vasárnap lévén nem sok esélyt látott, de legalább fedett helyre kerülünk, kiveszünk egy szobát, aztán hétfőre talán akad egy szerelő, aki értő szemekkel nézhet a motorháztető alá.

Felesége vezette az ő kocsijukat, ő meg a mienket. Így határozott, miután közöltük vele nem vezettük még vontatott autót, főleg nem automata váltósat. Lehet csak az akku adta meg magát, és akkor csak egy gyors csere és már folytathatjuk utunkat, próbált vigasztalni segítőnk. De lehet valami komolyabb is. Gondoltuk mi. Az eső meg csak egyre szakadt. Az ablaktörlők meg nem működtek.

Negyed óra múlva meg is érkeztünk egy kisvárosi benzinkúthoz. Onnan átirányítottak minket egy másikhoz, ahol talán találunk szerelőt. Vontatás tovább. Segítőnk mindent intézett helyettünk. Beszélt a kutasokkal, vázolta a problémát, kérdezgetett. Látta, hogy mennyi baj szakadt hirtelen a nyakunkba és talán elveszetteknek is tűnhettünk az esőben. Nagyon kedvesek voltak, ő és a felesége. Mondták, ha baj van menjünk vissza Auckland-be és náluk megszállhatunk egy ideig. És ezek itt nem csak üres szavak, komolyan is gondolják, amit mondanak.

Aztán akadt szerelő, aki a vasárnap ellenére hajlandó ránézni a kocsira. Jött 20 perc múlva, sárga vastag műanyag esőkabátban egy alacsony, bajszos és borostás, széttetovált alkarú emberke. Mosolygott, hadart, alig értettük, és kérdezte mi a probléma. Elmondtuk, ő bólintott. Ígérni nem tudott semmit. Ha szerencsénk van, most megtalálja a bajt, ha nem holnap reggel átvisz a haverja műhelyébe és ott megszerel bármit. Úgyhogy betoltuk a kocsit a kúttal szomszédos ház udvarába, mondta menjünk be, a felesége adott törölközőket, mutatta hol a fürdő, hogy öltözzünk át. Aztán leültettek a nappaliba, hogy nézzünk tv-t amíg kiderül mekkora is a baj a kocsival.

Talán ha egy fél óra eltelt, mikor mutatta, a hátsó ablakon keresztül, lefelé irányuló hüvelykujjal, hogy nagy a baj. Ezt itt most ő nem fogja tudni megszerelni, ki kell vennünk egy szobát valahol, aztán majd holnap reggel meglátjuk mi lesz. A baj az, hogy a kocsi elektromosságot szétosztó lelke, az átalakító (vagy vmi ilyesmi, amennyire technikailag átláttuk a problémát) beadta a kulcsot és ki kell cserélni. De neki ilyen nincs raktáron, a haverját meg nem szívesen zavarja vasárnap délután.

megmentő autószerelőnk

De aztán támadt egy hirtelen ötlete. Neki is van egy Mazdája. Ha abból kiveszi az átalakítót, és átrakja a mienkbe, és az nekünk megfelel, akkor kb másfél óra alatt megjavítja az autónkat. Mindezért kér 100 dollárt (ami nagyon jutányos ár egy vasárnapi szerelésért.) Örültünk mint majom a farkának. Kicsit megnyugodtunk. És bármilyen színpadias is, elállt az eső, és kisütött a nap.

Három után ismét úton voltunk. Kis kocsink vígan gurult, mi pedig hálával gondoltunk azokra a segítőkész emberekre, akik vontattak esőben és szereltek vasárnap. Ahogy Móni mondta, ha nincs ez a kalamajka, csak átsuhanunk ezen a kis településen, de így ezek a kedves emberek felrajzolták Huntly-t a mi emlékezetünk térképére.

a nap végére a nap is kisütött

Este sötétben érkeztünk meg Rotoruába. Az eső megint szakadt. Kivettünk egy kétágyas szobát, senkivel nem akartunk közösködni és senki más nem akartunk szagolni ma. Aztán csak leültünk az ágyra, befűtöttünk az apró villanykályhával és megbontottunk egy hideg sört.