augusztus 26.

Bepakoltunk és búcsút intettük szállásunknak a vicces tulajának, akinek mindenkihez volt egy csipkelődős (és közben mosolygott) megjegyzése. Amikor megérkeztünk tegnapelőtt, fizettünk, ő meg adta a visszajáró 1 dollárt és kérdezte akarunk-e fogadni. Ha eltaláljuk fej-e vagy írás-e a feldobott visszajáró, megduplázhatjuk azt. Eltaláltunk, ő meg adta a 2 dollárt.

Aztán beszálltunk a kocsiba és jöttek az én perceim. Én ültem a volán mögé, 13 év kihagyás után, hogy ismét belerázódjak a vezetésbe. Kihalt utca, semmi gond, kézifék ki, váltókar D mint Drive fokozatba és mehet a gáz. Utca végén kanyar. Jobbra nagyív, balra kisív, mormolom a mantrát és figyelem az autókat, nehogy valamelyik hülye szembe jöjjön. Nem sokkal bonyolultabb, mint a dodgem, csak itt nem vicces, ha valakibe oldalról beleugratunk. Ma csak a városban gyakoroltam, melegítettem, a tolatást, az Y fordulót és a 40 km/h feletti száguldás örömeit meghagytam Móninak.

Dél felé tartottunk az 5-ös úton. Waiotapu volt a cél, ahol vulkáni utóműködés újabb látványos csodáit kerestük fel. Először a sárbugyogókat fedeztünk fel. Csak leparkoltuk a kocsit és azok egyből ott voltak az út mellett, pöfögtek és pufogtak, mint egy szeles víziló. Aztán jött a többi látványosság, de azok már be voltak kerítve, fizetni kellett a láthatásukért.

Mindenünnen gőzök és gázok csaptak fel a földből és a kisebb-nagyobb repedésekből. Sáros víz bugyogott mély hasadékok mélyén, és az ember szinte várta, hogy Süsü, vagy valamelyik rokona befordul a sarkon. Meg voltak ásványoktól színes medencék is. A leghíresebb talán a Pezsgő medence, melynek karimája sárgás színben pompázik, míg a benne bugyogó víz zöldes árnyalatokban játszik. Ha szerencsénk van a szél néha szétfújja medence felett gomolygó párafelhőt. Érdekes látvány az egész. A tó egy régvolt tűzhányó kürtőjét tölti ki, 60 méter mély és alulról még mindig fűtik a föld erői. Odalent 150 fok van, és ahogy ez a víz eléri a felszínt, még mindig 100 fokos. Simán lehetne benne tyúkot, de legalább tojást főzni. Sok természeti képződményt itt a parkban az ördög valamijeként neveztek el. Ezek közül a legizgalmasabb az ördög fürdője, melynek vize olyannyira természetellenesen zöld, hogy olyan csak a szövegkiemelő-gyártó cégek tudnak kitalálni.

Sajnos ott tartózkodásunk alatt romlott el az idő, vonultak felhők a nap elé, így mindennek egy kicsit olyan színe lett, mintha tejüvegen keresztül bámulnánk azt. Aztán mikor kijöttünk és megebédeltünk nekiállt tűzni a nap. Így vissza kellett kéredzkednem, hogy csináljak még néhány valamirevaló fényképet.

Olvastuk, hogy van itt a környéken egy patak, melyben szintén ilyen meleg víz folyik, és az itt a környéken az egyetlen olyan hely, ahol kiépítetlen körülmények között, de ingyen lehet fürdőzni. Le kellett térni egy köves útra és azon autózni vagy 10 percet, mire megleltük a Kerozin-patakot. Bent egy erdősáv közepén folydogált, térdig érő vízzel, csak a zúgó alatt mosódott ki egy embernyi mélységűre. Vize közepesen langyos, azt mondta egy fickó, a napokban hullott sok eső miatt, de ez nem gátolt meg abban, hogy így a déli félteke telének végéhez közeledve fürdőnadrágra vetkőzzek és beleereszkedjek a habokba.

Ekkor volt még előttünk jócskán a kilométerekből. Azt terveztük, valamerre a Tongariro Nemzeti Park környékén keresünk szállást, ami még legalább 100 km délre. És még útközben meg akartunk állni a Huka vízesésnél.

Már ott jártunk nem messze, mikor egy Y forduló közepén, egy domb tetején, háttal (nem tudom hogy kerültünk oda) lefulladt a kocsi és nem akart újra indulni. Csak kerregett. Móni letolatott a lejtőn, én meg megpróbáltam betolni a kocsit, de semmi. Megint meg voltunk lőve. Itt a semmi közepén, balra erdő, jobbra egy garnélarák-nevelő farm. De szerencsére jött egy kocsi. Mondtuk mi a baj. Ő meg elkérte a kulcsot, bedugta a helyére, elfordította és felmorrant a motor. Biztos hülyének nézett minket. Hogy mi lehetett a probléma, az rejtély. Ha el kellene nevezni a kocsit, biztos női nevet kapna (ha más nem, azt hogy kurva kocsi). Az arab azt mondta, van egy biztonsági kioldó gomb a slusszkulcson, amit mindig meg kell nyomni, mielőtt elindulunk. De az imént hiába nyomkodtuk, semmi. Idő kell, hogy kiismerjük ezt a kocsit.

Olyan jeges kéket, amilyen a szűk partok között átzúduló vízé volt ritkán lát az ember. Olyan erővel hömpölygött a víz, hogy nem szívesen lennék hal vagy még kavics sem, ami bekerül ebbe a forgatagba. És ahogy néztük a vizet és hallgattuk a morajlását, azon gondolkoztunk vajon beindul-e újra kicsi autónk.

Már sötét volt, mikor megérkeztünk Turangiba a Taupo tó déli csücskéhez. Útközben elbújt a nap, csodás kék színt húzva a tó fölé maga helyére. Egy rendőrtől kértünk infót, hol van szállás, aztán kivettünk egy kicsi takarítószer szagú, de fűthető szobát egy közeli hátizsákos szálláson.