az első nap

Meg is volt aztán a böjtje a korán fekvésnek. Amikor megébredtünk, hogy itt a reggel, aludtunk eleget, indulhat a nap, még sötét volt. Hajnali fél 3. Nehezen, de sikerült visszaaludni, egészen 7-ig. Kótyagos fejjel mentünk kávét főzni, mert azt már tegnap beszereztük, a biztonság kedvéért. És lassan indult a nap.

Megérkezés Aucklandbe

Aztán a sok víz után ismét megpillantottuk a szárazföldet. Vastag, bolyhos felhőkkel borított elevenen zöld táj. Kis szigetek felett húztunk el, ahogy rárepültünk az aucklandi leszállópályára. Megannyi kis zöld ékszerdoboz melyet a felhők mögül kikukucskáló nap élénkzöldre festett.

úton keletre

Aztán reggel 10-ig aludtunk. És azt gondoltuk, most végre kipihentük magunkat. Pedig azzal, hogy Londonba repültünk, ha ideiglenesen is, de távolabb kerültünk uticélunktól. Tegnap meg ma még a nyugati szélesség néhányadik fokán sétálgattunk, pár nap múlva pedig a keleti félgömb legszélén leszünk. Belegondolni is fárasztó.

indulás előtt

A már két-három hete tartó készülődés ma hágott a csúcspontjára. Hihetetlen, de még mindig maradt valami a listán, amit el kellett, el akartunk intézni. Például nem készült még el az ajtók és ablakok „tisztasági festése”, Móninak még nincs esőkabátja az új-zélandi télbe és még ezernyi apró dolog, ami nyomasztónak tűnik, de talán lényegtelenek.

az első hullám

Pár nappal később megvettem a repjegyet és ezzel párhuzamosan beindítottuk Móniék vízum kérelmi folyamatát is. Utánam ők elvileg gyorsan megkapják, bevándorlási ügynök segétségét sem kellett igénybe venni, mindent összeraktunk mi magunk.

ráhangolódás

Valamikor éjjel érkezett az email az új-zelandi bevándorlási hivataltól, melyben leírták, hogy megkaptam az igényelt három éves munkavízumot. Még fent voltam és izgatottan keltettem Mónit: kezdődik.