27.

Húsz perccel korábban érkeztünk a sínek mellé, még nem volt hét óra. A helyről, ha nem várakoztak volna mellette szatyros emberek, nehéz lett volna megmondani, hogy vasúti megálló. Csak egy keskeny, betongerendákból egymás mellé illesztett peron húzódott a pálya mellett. A vasút másik oldalán fonott kosarak alatt harci kakasok, párhuzamosan vele egy kis utca, fából összetákolt házakkal, kopott kifőzdével és az elmaradhatatlan, mindent árusító kisbolttal. Utcakutyák bandákba verődve porszívózták végig a vizes aszfaltot, néhány ütött-köpött autó és álmos szemű emberek. Szemben a valóság, közvetlenül felettünk, betonlábakon állva pedig a kontraszt, a pár éve átadott magasvasút.

Mikor a távolban feltűnt a vonat, a telepített-konténer irodából, kezében piros és zöld zászlókkal előlépett az egyenruhás bakter és a kétszer három sávos útra komótosan betolt egy kerekeken guruló korlátot. A réseken még néhány motoros átfurakodott, majd a központi pályaudvar irányából berobogott a szerelvény. Az egy légterű kocsiban gyorsan találtunk helyet: szemben velünk egy erősen o-lábú bácsi, a plafonon álló ventillátorok sora. Nem volt szükség rájuk, a lehúzott ablakokon át esőben felfrissült levegő áramlott befele. Középen keskeny folyosó, ahol a vödröt, zacskókat vagy kosarakat cipelő árusok mászkáltak fel s alá. Oldalt széksorok, az egyiken három, a másikon kettő embernek elegendő hellyel. Néhány helyen már lemoshatatlan folttá állt össze a kosz, de a körülményekhez képest rendezett a környezet, ráadásul ez a harmadosztály, ahová a másfél órás útra szóló két jegy együtt kevesebbe került, mint egy pálcikás jégkrém.

Fél óráig tartott, míg elhagytuk a főváros területét, sok csatornán, lápos területen keresztül, számozott betonblokk mellett robogtunk el, aztán feltűntek az első rizsföldek, banán- és pálma ültetvények. Az ég itt sem kékebb, de minden nyugtatóan zöld volt. Kilenc után érkezünk meg az egyik keleti provincia központjába, a meglepően kínai hangzású Chachoengsao-ba. Az állomástól a song taow, a fedett platóján padokkal felszerelt utasszállító kisteherautó/pick-up néhány bahtért vitt le a folyóparti monumentális templom-együtteshez. Az azt kötelezően övező piacnál ugráltunk le, majd keresztülsétáltunk az arany-cirádás tetejű, illatos füsttel és imádkozókkal ellepett épület-rendszeren. A folyótól egy ponyvával leterített kerítés választott el. Előtte kis fülke, ott tudtunk befizetni a hajóra, ami a félórányira lévő százéves piacra vitt.

Egy komolytalanul vigyorgó srác odébb húzta a ponyvát és már lent is voltunk a rendezetlen folyóparton, ahol a régi mólót ugyan már elbonthatták, de az új még nem épült meg. Egymáshoz tákolt fa és fém hidak lebeg a vízen, a zsákutcába szorul vizijácintok között. Tőlünk jobbra két rövidnadrágos munkás éppen valamit hegesztett, a fehér vezeték néhol belelógott a vízbe. Hajónk egy átalakított rizs-szállótó bárka. Bal oldalon a város, jobbra pedig pálmák és közülük mólókon keresztül kikukucskáló házak. Némelyik előtt csónak lebegett. Nem is lehet olyan rossz itt élni. Reggeli kávé a párás vízparton, miközben az ember visszasegíti a folyóba a deszkára felkapaszkodó teknősbékákat.

A százéves piac sötétbarna faépületek labirintusa. Még éppen a roham előtt érkeztünk, így komótosan sétálva fedezhettük fel annak zugait. Emberi léptékű a hely, árusok kétoldalt a folyóra néző házak többsége pedig kis-teraszos étterem. Leszámítva a néhány pultnyi banánt és egyéb zöldséget vagy halat, a főtt ételek és édességek voltak többségben. Lavórbanhal, színes, érlelt tojás, levélben gőzölt kókuszos piskóta, levesek és sültek kavalkádja. Több betonjárda is fut le a folyóhoz. Az egyik bejáratánál két nő ült, előttük zöld és piros lavórokban békák, teknősök, halak és angolnák úszkáltak, másztak át egymáson, nyomorogtak. Mindegyik edény fölött egy ár: ennyiért lehet visszaengedni őket a folyóba. Buddhista jócselekedet a napra. Előttünk egy család éppen az állatok között válogatott. Két közepes teknőst pakoltak bele az előre kikészített vödörbe, fizettek majd átsétáltak a néhány méterre lévő csúszdához. Le sem kell menni a lépcsőn, sőt akinek nincs hozzá gusztusa, meg sem kell érintenie a nedves állatokat. Két csúszás és a páncélosok vidáman lubickoltak a vízben. Feltűnt egy harmadik is, együtt indultak bandázni. Egy öklömnyi varangyos béka azonban tanácstalanul ült a lépcső alsó fokán. Talán olyan sokáig tartották a lavórban, hogy már nincs kedve visszaköltözni a vadonba. Úgyis minden este begyűjtik őket, hogy legyen mit eladni a következő nap érkező kuncsaftoknak is.

Még nem múlt el dél, de a piacon már minden az ebédről szólt. Ahol csak lehetett, főztek vagy gőzöltek valamit. Csak a harmadik helyen találtunk szabad vízparti asztalt. Pad thai-t ettünk garnélával, egy halom babcsírával, újhagymával és egy szelet friss banánvirággal. Ha jól készítik el, ez a mindent bele sült tészta az egyik legjobb és legolcsóbb thai étel. Miután végeztünk, a segítőkész tulajdonos elmagyarázta, hogy jutunk el a néhány településsel odébb fekvő denevér templomhoz: song taow a buszpályaudvarig, onnan egy másik pados kisteherautó, majd gyalog.

Bang Khla városa fehér folt Thaiföld turisztikai térképén. Hacsak valaki nem olvasott róla egy eldugott fórumon, vagy nincs helyi ismerőse, nem valószínű, hogy felkeresi a környéket. A központi buszmegállótól sötétbarna kétemeletes faházakkal határolt utcán sétáltunk, ahol nagyjából harminc éve állhatott meg az idő. Halat szárítottak, jeget daráltak, egy nő a ház melletti betonplaccon mosogatott. Az utca végéről már látszott a fákkal sűrűn körbevett buddhista templom csúcsos teteje és a mellette álló krematórium magas kéménye. Messziről nem tűnt fel, de ahogy közelebb értünk észrevettük, hogy a fák ágain ezer és ezer denevér lóg. Mintha most értek volna be egy különleges fa szőrös termései. Harminc-negyven centis bőregerek lógtak fejjel lefele az ágakról. Elég aktívnak tűntek: acsarkodtak, vitáztak a jobb helyekért és mászkáltak ide-oda a fejünk felett.

A régióban nagyon sok a mangó farm, talán ez megmagyarázza tömeges előfordulásukat, de arra senki nem tudja a választ, hogy miért csak a templom környékén élnek. Száz méterrel odébb a fák már ürese, itt pedig minden tíz levélre jutott egy állat. A főleg mangót, tamarindot és guavát fogyasztó állatok, a kolostor falain belüli gyümölcsökhöz állítólag hozzá sem nyúlnak. Sőt más tekintetben is tiszteletben tartják a rend életét. Néhány évtizede, mikor a hely vezetője elhunyt, a denevérek több napig nem ettek, nem ittak, és nem repültek ki.