Március 24.

A szervezett program indulásáig volt még egy szabad napunk. Délelőtt végigsétáltunk a Malioboron, egészen a szultán lakhelyéül szolgáló Kratonig, ami nem csupán egy nagy épület, hanem egy fallal körülvett külön városrész. Város a városban, ahol tizedik Sri Sultan Hamengkubuwono, Yogyakarta harmadik kormányzója él és dolgozik. A belépőjegy mellé vezető is járt,akinek kíséretében körbejárhattuk a palota egy részét, a halandók számára is látható néhány épületet. Ebben a pár teremben főleg használati tárgyakat mutattak be, vitrinekbe zárt használt zoknit, kopott teniszütőt, amivel még anno hollandiai iskolaévei alatt játszott az uralkodó, valamint többek között egy rozsdás tésztaszűrőt, amivel egyetemi évei alatt kedvenc ételét szokta elkészíteni. Hétköznapi tárgyak, melyek azáltal váltak különlegessé, hogy a szultán vagy annak apja, nagyapja izzadt bele, pattintotta le a zománcát vagy szakította el. Egy csepp történelem és némi magamutogatás. Valamint rengeteg fotó, családtagokról, különböző feleségekről és híres látogatókról. A vezető hölgy nagyon kedves volt, s mivel csak kettőnket kalauzolt az első negyed óra után felengedett, sokat nevetgéltünk, tippeket adott, hogy mit kóstoljunk meg az utcán, majd elmagyarázta hogyan jutunk el a pár hónapja új helyre költözött madárpiacra.

A palota kapuján kilépve a szultán kis magánvárosába értünk, ahol főként az ő alkalmazásában álló ezrek laknak. Utcái leginkább egy négyszögletes útvesztőre hasonlítanak, olyanok mint az egymást többszörösen átölelő négyszögletes zárójelek. A zegzugos utak azonban rettentő tiszták és rendezettek, minden zöld és takaros. Magas fehér fal választja el a külvilágtól, azonban itt is ugyanúgy zajlik az élet, mint máshol. A déli kapun távoztunk és egy darabig gyalog, majd buszra szállva jutottunk el a város déli részébe költözött madárpiacra.

Az elnevezés félrevezető lehet, mert habár rengeteg a szárnyas, sok más állat is kuksolt a ketrecekben. A bejárat után kukacok, csimaszok, bogarak fogadtak. A házi kedvencek eledelei. Aztán alkarnyi gekkók, kisebb és nagyobb denevérek, baglyok, halak következtek. Beljebb két oldalról kis boltokkal határol utcácskák rejtőztek, ahol minden szekció más-más állatcsoportnak volt fenntartva. Kolibrik, kutyák, macskák, büszkén pózoló harci kakasok, különböző hüllők és egyéb állat-tartási kiegészítők, kellékek. Egyik ketrecben színesre festett kiscsirkék rohangáltak. Találgattunk ugyan mi célból színezték őket sárgára lilára vagy zöldre, de nem sikerült rájönnünk. Talán mert így cukibbak.

A legnagyobb meglepetés mégis a kígyóbolt volt, és az előtte, kétajtós kis szekrényben lakó óriáskígyó. Az egyik üveges ajtó nyitva volt, a többszörösen összetekeredett piton éppen szunyókált. A hat méteres, férficomb vastagságú hüllő alig bírt mozdulni, a szekrényen ülő srác elmondása szerint éppen négy tyúkot emésztett. Ha már beszédbe elegyedtünk, megkérdeztem, hogy egy simogatás erejéig felébresztené-e. Örült, hogy történik valami, már dobta is el a csikket és nyitotta az ajtót. Aztán megkereste a nagy tekeredésben az állat fejét, óvatosan kiemelte majd a szája mellett felhúzta a bőrt és megmutatta a kígyó tűhegyes dárdaként álló fogait. Ezeket nem szívesen érezne az ember a combjában.

Néhány üzlettel odébb óriásdenevérek lógtak egy madárkalitkában a következő soron galambok, aztán színes madarak, csivitelő sokaság. Szemben egy nő gekkókat etetett, napi 10 bogár a fejadag. A harci kakasok környékén férfiak ülnek egy kupacban, cseverésznek és különböző tollasokat szemrevételeznek hozzáértő, szűkre húzott szemmel. Voltak még mókusok, kiskutyák és egy ausztrál óriás varánusz is.

A Pasar Ngasem, azaz a madárpiac 1809 óta működik Yogyakartában. Egykoron a madarak tartása státusszimbólumnak számított a nemesek között. Főleg a vadgerle örvendett nagy népszerűségnek és talán ma is ez az egyik legkedveltebb szárnyas. Betanítják és versenyeztetik őket. Nem csak a szépségükben gyönyörködnek, de egy ügyes állat jól is jövedelmez. A madarakkal tömött sorok csicseregnek. Tollas énekesek sokasága pislog fa ketrecekben, bülbülfélék, sárgarigók, papagájfélék, verébfélék, díszpintyek baglyok és sasok. Az igazi szakértők a csiripelést hallgatva döntik el, hogy melyiket válasszák. Néha még versenyt is énekeltetik őket.

Gyalog indultunk vissza a központba, mivel egyrészt nem volt túl messze, másrészt túl pofátlannak ítéltük a becsakosok háromszoros turista szorzóval feljavított árát. A pénzt inkább a vasútállomáson található Mr. Burger kis büfében költöttük el. Már előző este kinéztük a bizarrul modern bódét, ezért oda mentünk kései ebédért. Sok szósszal és zöldséggel adták a tenyérnyi bucit és természetesen ez is 100% halal, azaz még a közelében sem járt semmilyen disznó. Pont annyit adott, amennyit vártunk tőle, ezért egy utcán vásárolt, papírba csomagolt ebéddel még ki kellett egészíteni.

Délután esett, s még napnyugta után is szemerkélt, de mivel hajthatatlan voltam, így elindultunk kígyót enni. Sötét, rosszul megvilágított utcákon haladtunk. Pontos címünk nem volt, az egyik helyi srác ajánlotta, hogy ebben és ebben az utcában, bökött a térképre, valahol itt, vagy itt keressük. Odafele menet egyfolytában a lábunk elé bámultunk, nem akartuk, hogy egy hüllő, megsejtve tervünket, a bokánk közelébe tekergőzzön és belénk kapjon.

Kis kérdezősködés után találtuk meg a szépen kivilágított éttermet, ami kongott az ürességtől. Se vendég, se személyzet. Talán a kobrák intézték el mindenkit, gondoltuk, amikor a szomszédos kis épületből, amiről később kiderül, hogy az a konyha átjött valaki és megkérdezte, miben segíthet. A hely neve egyszerűen Kobra étterem volt. Kínai érdekeltségű, étlapja pedig a szokatlanból a bizarrba hajló választékkal kényeztetett. Különböző madarak, teknős, béka, kígyók különböző szószokban és mártásokban megforgatva. A mai napig nem vagyok biztos benne, hogy az étlapnak csak annyi köze volt-e valósághoz, mint a celldömölki Rezgő Nyárfa étteremének, ahol egy időben állítólag lehetett cápauszony levest kapni, vagy a tényleges kínálatot takarta. Magabiztosan lapoztam a kígyós szekcióhoz, a hol fél oldalon keresztül sorolták a lehetőségeket: kobra curry, csípős kobra, édes kobra, kobra burger, stb.

Hosszú mérlegelés után az extra csípős kobrát választottam, s habár az étel neve mellett feltüntetett három kis paprika arra utalt, hogy csak kísérletező kedvűeknek, milyen az a kobra, ami nem csíp rendesen? Miután a pincér felvette a rendelést, izgatottan kérdeztük, kimehetünk-e vele a konyhába megnézni, hogyan is készül a vacsora. Nem tudom mire számítottunk. Hogy kivesz egy élő állatot, kicsorgatja a vérét, majd huncutul ránk néz, hogy kérünk-e a meleg sós léből. De semmi ilyesmi nem történt. Csak a többi, zöldséget pucoló vagy a mosogató fölé görnyedő alkalmazott nézett furán, hogy ez a két külföldi minek jött be ide. Így megnéztük, amint az unott szakács kivett egy adag kígyófilét a hűtőből, beledobta a forró olajba és elkezdte vadul fűszerezni. Öt perc múlva, egy nagy tál rizs kíséretében már ott gőzölgött előttem. Ízre valahol a csirke és a hal között lehetett, s úgy mart ahogy kértem.