Nem messze az egyenlítőtől borzasztó a hőség. Az egyetlen megnyugvást és lehűlést nyújtó hely meglepő módon a dzsungel maga és annak folyói. Mulu rendkívül elszigetelt helyen fekszik, egyedül repülővel, vagy hajóval lehet megközelíteni, jobbról-balról áthatolhatatlan dzsungel határolja. Ettől fogva a szokásos turistalátványosságok köré épített infrastruktúra is hiányzik. Az egyik szállás büszkén reklámozta az ingyenes parkolás lehetőségét. Ok, de ki érkezik ide autóval? Senki! Szerencsére pár, a helyiekhez tartozó, túristaszállító furgontól és motortól eltekintve nincs útiforgalom. Rákérdeztünk a szállásadónál és kiderült, hogy az autók mind a folyón úsztatva kerültek ide.

A homestayünk áramellátását generátor biztosítja, de csak a nap bizonyos időszakában: déltől négyig, majd este hattól hajnalig. A köztes időszakban még a ventillátorok is szomorúan és mozdulatlanul állnak, csakúgy mint a forró trópusi levegő. Első nap balgán a szálláson való csendes pihenő mellett döntöttünk, de hamar beláttuk, hogy az öltet nem működőképes. Ettől fogva Sárit a hátizsákban altattuk az esőerdőben túrázva. Ideális megoldás minden érintett számára, nekünk nem kell a szobában dekkolni, Sári pedig tud árnyas helyen pihenni a természet lágy ölén. A Mulu Nemzeti Park elsősorban barlangjairól híres. Ezeket jártuk sorra, hol hosszútestű, ingatag csónakkal megközelítve, hol fapallókból készült emelt ösvényen át gyalogosan. A legjobb persze a túra végére időzített csobbanás barlangból feltörő fantasztikusan hűvös és tiszta folyóvízben. A homokos miniszigeten a vízben lévő levélszárakból építettünk sünit, hidat és természetesen a süninek egy indiánsátrat.:)