Gili Air

A sziget teteje és nyugati része szinte teljesen elhagyatott volt. Pár, szebb időket is megért bungaló, egy eladó pálmafaültetvény és néhány csónak. Aztán egy világvége érzetet sugárzó, elhagyatott bár, amiről ezen a délelőtti órán nehéz volt megítélni, hogy a tulajok tényleg tönkrementek vagy egyszerűen ilyen a stílusuk.

Lombok turistás fele

Megvettük a jegyet a hivatalos pénztárban, ahol közölték, üljünk le nyugodtan, majd akkor indulunk, ha összejött a szükséges 25 fő. Ha nem, akkor legközelebb reggel fut ki a csónak. Szembesülve a kvázi menetrenddel és azzal, hogy jegyeinken a 8-as 9-es számok álltak, kicsit elbizonytalanodtunk, de mivel nem volt jobb dolguk, helyet foglaltunk a jegyárus bódé árnyékéban.

bele a közepébe

A két spanyol a hátsó sorban kapott helyet, mellettük egy gyerekkel és egy hátizsákkal. Középre ültünk mi, három zsákkal és a haverral, aki megpróbált minél inkább a letekert ablak köré fonódni, előre pedig a sofőr, annak neje és a maradék két gyerek. Így vágott neki vidám kis csapatunk az estének.

hamuesőben

A kilátóponttól a poros kocsiút kacskaringózva ereszkedett le Cemoro Lawangba. A parányi település színesre festett házaival, veteményeseivel és a hegyről lenyúló legelőivel akár egy alpesi település látszatát is kelthetné, ha nem borítana mindent vastagon a hamu. Az itt élők látszólag jól alkalmazkodtak a körülményekhez.

fel a Bromohoz

Az új busz erős volt, mint a traktor, kerekei pedig durván bordázottak. Ahogy haladtunk fölfele a langyos éjszaka előbb hűvösbe, majd egész hidegbe csapott át. Az eleinte egyenes út egyre többet kacskaringózott, kisebb településeken gurultunk keresztül, majd szakadékok következtek balról, néha jobbról is.