Lépjünk ki a buborékunkból és üljünk le sörözni vagy vacsorázni a helyiekkel. Ott ahol ők esznek, azt amit ők isznak. Nem baj, ha egy kukkot sem értünk az étlapból. Bökjünk rá a szomszéd asztalnál ülők előtti ételre, ujjainkkal mutassuk a sörök számát vagy válasszunk valamit találomra. És persze mosolyogjunk. Ők is így fognak tenni.

Ha egy idegen kultúrát mélyebben szeretnénk megismerni, akkor elengedhetetlen, hogy akár fél órákra is, de felpróbáljuk az ott élők hétköznapjait. Nézzük meg például ők hogyan engednek le egy keményen átdolgozott nap után. Gyantse poros buszpályaudvarának bádog kocsmáját idén már hiába kerestük. Eldózerolták, helyébe pedig egy többemeletes beton váz került, amiből hamarosan bolt vagy iroda lesz. Pedig pár évvel ezelőtt ebben a füstös sufniban nagy kalapos lókupecek, hangos buszra váró családok és intenzíven társasjátékozó kínaiak között ismerkedtünk a 3,5 foknál alig erősebb Lhasa sörrel. A közel kétharmad literes üveg címkéje büszkén hirdeti: sör a világ tetejéről. A társasozók asztalánál szorítottak helyet, s mihelyst a tulaj elénk tette az italt megjelent egy fiatal lány, aki féldecis poharakba kezdte tölteni azt. Ahogy megittunk, már töltötte is újra. Először azt hittük félreértésről van szó, vagy hogy nincs több rendes korsó, amikor megláttuk a pohárkák oldalán a nyomtatott Budwieser és Lhasa Beer logót. Itt ilyenből szokás sörözni.

Csalódottan hagytuk el az építési területet, majd átszelve Gyantse óvárosát az előzőhöz hasonlóan érdekes bögrecsárdára bukkantunk. Egy bolt elé költözött ki az ivó, beton kockákon és a lépcsősoron ültek a környékbeliek. Négy férfi vadul kockázott és a kagylókból meg fa pálcikákból épített pályán próbálták előbbre juttatni a bábut szimbolizáló lyukas érmét.

A sörök mellé itt is feles poharak érkeztek, amit hol a tulaj, hol egyik vendég töltött minduntalan újra. Már esteledett, mikor feltűnt egy rendőrnő. Vártuk, hogy a helyi hatalom szigorával csap majd le ránk, megkérdezve, hol a vízumunk, hol a szállásunk és mi miért nem ott vagyunk. De nem így történt. Odalépett és az egyik teli üveget megragadva töltögetni kezdett az üres poharakba. Lejárt a műszak, a hatalom emberéből visszavetkőzött az öreg boltos lányává.

Shigatse hagyományosan a Dalai Láma után következő legfontosabb vallási vezető, a Panchen Láma székhelye. A Tashilhunpo kolostorba nap mint nap rengeteg vidéki érkezik, hogy leróják tiszteletüket az itt nyugvó lámák sztúpái és a hely szelleme előtt. Termoszokból olvasztott jakvajat töltenek a szentélyek hatalmas, folyton lobogó kanócokkal teletűzdelt edényeibe, imákat mormolnak és adományként papírpénzt dugdosnak az általuk szentnek hitt helyekre. Este pedig testileg megfáradva, lelkileg felfrissülve beülnek a kolostorral átellenben működő zarándok ellátóba. Az iskolai menzákra emlékeztető helyiségben padok és asztalok sűrűn egymás mellett. Az egyik falon kiadóablak, mögötte a megállás nélkül pörgő konyhával. Az egyik legnépszerűbb étel a húsos momo. Ez a meghízott raviolira emlékeztető, tésztába tekert húsos ételt tunkolják csípős szószba a legtöbb asztalnál. A késsel péppé aprított töltelék talán jak, talán bivaly. Tömény és laktató, tizenötnél többet még egy egészséges pásztorember sem bír lenyomni.

Minél több helyre ülünk be, annál több tapasztalatot szerzünk. Ilyet is olyat is. Lhatse egyik kifőzdéjében a tulaj nem csupán az emberek testét de azok lelkét is kívánta táplálni. A terem egyik falára egy hatalmas Potalát és annak környékét ábrázoló posztert helyezett. Majd a palotát egy lapos képernyős tévével gondosan kitakarta. És azok kedvéért, akik nem értenek az ilyen finom célzásokból ráadásként Sztálintól Mao Ce-tungon át az összes, szívének kedves vezető portréját a képernyő fölé helyezte. Akik figyelték az embert evés közben. Ezen a helyen alig sikerült pár kanállal letuszkolni a zöldséges sült tésztából.