Nepálba érve az ember legjobb, ha elveszti az időérzékét. Nem lesz rá szüksége. Legokosabb, ha mindjárt a reptéren odaadjuk karóránkat az első szembejövő idegennek. Errefelé az a mondás járja, hogy a nyugati embernek órája van, a keletinek meg ideje.

Egy helybelit követve vesszünk el a kis utcákban. Bambusz állványokkal megtámogatott falu, ősöreg téglaházakkal határolt sikátorokon keresztül eldugott zugokba juthatunk.

A jakvajas tea íze első alkalommal legalább akkora kultúrsokk, mint látni a Potala palota szentélyeibe begyömöszölt egy jüanosokat. Ezer meg ezer kicsi Mao mosolyog ránk a bankjegyekről, minden pillanatban arra emlékeztetve, hogy ez a Tibet már nem ugyanaz a Tibet, amit filmélményeink alapján elképzelnénk.

A Tibetben és a Barátság főúton való utazást szigorúan ellenőrzött keretek közé szorította a rendszer. Külföldiek önállóan nem járhatják be a területet, sofőrrel és vezetővel kapcsolt buszos vagy terepjárós csoportok közlekedhetnek csak az országrészben. A kötelező vízum mellé, szinte méterre pontos útvonalengedély is jár, melytől eltérni tilos.

Egy bolt elé költözött ki az ivó, beton kockákon és a lépcsősoron ültek a környékbeliek. Négy férfi vadul kockázott és a kagylókból meg fa pálcikákból épített pályán próbálták előbbre juttatni a bábut szimbolizáló lyukas érmét. A sörök mellé itt is feles poharak érkeztek, amit hol a tulaj, hol egyik vendég töltött minduntalan újra. Már esteledett, mikor feltűnt egy rendőrnő.

A helyiek szerint egy jó reggel csakis campával és forró jakvajas teával indulhat. Ez utóbbi talán ismertebb: a jellegzetes íz- és szagvilágú vajhoz sót, tealeveleket és forró vizet adnak és egy faedényben addig keverik, míg sűrű, piszkosfehér levet nem kapnak.

Balra a Rongbuk kolostor, szemben, az egyre szűkülő völgy végében pedig az Everest északi fala. Felhők takarásában, csak rövid pillanatokra mutatja meg magát a majd négy kilométer magas kő háromszög egy-egy havas, sziklacsipkés részlete. Az alaptábor emléktáblákkal, kínai határőrök sátraival tarkított és imazászlókkal teleaggatott szentély.

Két kis srác gumislaggal locsolja fel a vért, míg pár lépéssel mögöttük az áldozatot végző férfi egy kis gidát vezet a szentélyhez. Letérdel, hátrahajtja az állat fejét majd a késért nyúl. A halált a mindennapokból száműzők közül többen hátrahőkölnek. Bele egy vértócsába, amit a templom mellé kidobott állatfej eresztett magából.

Pokharát északról az Annapurna és a Manaslu láncai őrzik. Szürreális látvány, ahogy a lakóházak, az azokat övező rizsföldek és kisebb zöld dombok mögül előbukkannak a nyolcezresek. Az ember szinte várja, mikor cserélik le a háttér sínen futó díszletét, annyira valószínűtlen ez a panoráma.