Pokharát északról az Annapurna és a Manaslu láncai őrzik. Szürreális látvány, ahogy a lakóházak, az azokat övező rizsföldek és kisebb zöld dombok mögül előbukkannak a nyolcezresek. Az ember szinte várja, mikor cserélik le a háttér sínen futó díszletét, annyira valószínűtlen ez a panoráma.

A Phewa-tó partjáig lenyúló Pokhara Nepál Siófokja. A vízparttal párhuzamosan futó utcában egymást érik az ajándékboltok, az éttermek és a szállások. A bárok tetőteraszairól európai fülnek ismerős dallamok szólnak, az egyet fizet, kettőt kap pancs-koktél akció pedig a társaság méretétől függően akár egész éjszaka is tarthat.

A fényárban úszó utcában csak egy kis fülkét foglal el a borbély műhelye. Egy borotválás ötven rúpia. Egy üdítő ára. A jólfésült bajszos beint és leültet. Látványosan új pengét tesz a lehúzóba majd vadul habozni kezdi a jó két hetes szőrt. Gyorsan és ügyesen dolgozik, miközben az utcáról kíváncsi tekintetek villognak befele. Törlés, arcszesz egy izmos bokszolót ábrázoló bizarr üvegből, majd megkérdezi lesz-e fajmasszázs, mert az extra. Mármint feláras. Mehet, mert ügyes és mert jól esik. Aztán hozzájön még egy nyak, egy hát és egy derék masszázs is, majd mosolyog, kérdezi jó volt-e, végül pedig közli, hogy ezerötszáz rúpia lesz a vége. Egymásra nevetünk és megindul a vad alkudozás.

A Seti folyó partjáról még éppen sejthetőek az Annapurna fűrészfogai. A nap erősen tűz, ahogy a piros raftok megindulnak lefele a rapidokon, bele a sűrű erdővel borított völgybe. A víz elsőre hidegnek tűnik, de amikor a zúgókon átlendülve nagy adag fröccsen a csapat nyakába, inkább jól esik és hűti az adrenalintól felpezsdült testet. A rock and rollosabb szakaszokat hosszú csorgások vezetik be, majmok, színes madarak és kis falvak tűnnek fel, ahol a világtól szinte elzárt emberek többek között banán pálinka főzésével próbálják színesíteni életüket. Aztán előttünk megint habosodni kezd a víz, a csapatok szorosabban markolják az evezőt, ráfeszülnek a raft szélére, lábbal betámasztanak és várják milyen pályát dobnak a hullámok. Aztán az arcba csapó vízen keresztül felhangzik a vezető kiáltása, hogy evezz, evezz, csak a jobb, hátra és ennyi. Túl is vagyunk rajta, senki sem esett ki.

A hajnali dzsungel párája egészen a folyóig nyúlik. Már csak egy ingatag kenuzás választ el a Chitwan Nemzeti Parktól. Mire mindenki beszáll a hatalmas fatörzsből kifaragott lélekvesztőbe, annak fara szinte eléri a víz szintjét. Ez természetesen nem nagyon aggasztja a hosszú bottal egyensúlyozó hajóst, mi meg még nem tudjuk, mekkora krokodilok is élnek a környéken. S habár a vadak reggel még bujkálnak, a délutáni naptól meleg árnyalatokban úszó erdőben feltűnő orrszarvú mindenért kárpótol. Ahogy a masszív szürke test megállíthatatlanul átgázol a tavon, majd alig pár tíz méterre tőlünk belecsörtet a rengetegbe.

A Chitwant Katmanduval összekötő 200 kilométeres aszfaltcsík, utazzunk akár busszal, autóval vagy motorral, legalább hat óráig tart. Nem akar elkopni a távolság, mintha hosszában megnyúlna a tér, mintha gumiból lenni az út, melyen néha-néha rántanak egyet, hogy még több jármű férjen rá. Gáz, duda, fék a kötelező sorrend bármely forgalmi szituációban. Előznek jobbról, kerülnek balról, innen szakadék, onnan sziklafal, a sofőr pedig úgy vezet mintha egy hetek óta gyűrt videojáték utolsó szintjének teljesítésén fáradozna. Eltökélt, dinamikus, mégis kicsit óvatos. Gázt ad, fékez és dudál. Hogy megköszönje a rést, amit előtte nyitottak, hogy szóljon: vigyázz jövök. Aztán öt perc múlva egy szerpentin alján bedugul a forgalom és az eddig összegyűjtött értékes percek tovaszállnak. Nem mintha bárki is számolná őket. Megérkezünk, amikor megérkezünk.

Repülő indul holnap is.