Jót pihentünk tegnap, ismét készen álltunk az új élményekre: orangutánok, majmok, hatalmas bogarak és büdös virágok. Hamar kiderült, hogy a látszat ellenére éppen a száraz évszak közepén járunk (eddig minden nap esett, ha nem is mindig sokat). Ilyenkor az erdő tele van érett gyümölcsökkel és habár a közeli orangután rezervátumban napi kétszer is szerveznek publikus etetést, az állatok tojnak kijönni az emberek közé a platformra, mikor csak fel kell nyúlniuk az ágra az édes falatokért. Több helyitől is kérdeztem és mind azt mondta, hogy gyakorlatilag 0% annak az esélye, hogy vörös főemlőst lássunk. Mehetünk ugyan a vadasparkba, ahol rácsok mögött él pár, de olyan a pesti állatkertben is van. A Semengoh rezervátum így ugrott.

Mi lenne ha elmennénk a sziget nyugati csücskébe? – vetődött fel. Kb. 2 óra autóval, nézzük a tájat, a kocsi klimatizált, nem úgy az új szállásunk és az ottani nemzeti parkban még egy jót is túrázhatunk. Kuching fölött nyugatra fordultunk és lassan magunk mögött hagytuk a modern Borneót. A cél Lundu települése volt. Átkeltünk komppal egy folyón és gyümölcsöket vettünk a tenger közelében. Miközben a kevésfogú bácsi bezacskózta a portékát (banán, mangó, mangosteen) befutott egy motoros. Alig pár szót váltottunk, mutatta hol érdemes lemenni a partra és besegített az árusnak a fordításban. Nagyon kedves volt. A végén tudakolta honnan származunk. Magyarország – mondtuk. Budapest? – kérdezett vissza ő.

TASTY SPECIAL

A túra előtt mindenképpen kellett egy kis energia, a reggeli tojásos, fűszeres tészta óta már öt óra eltelt. Lundu csendes kisváros benyomását keltette, a buszpályaudvar környékén volt némi élet. A nap erősen tűzött, a ponyva alatt helyiek ettek-ittak.

Csatlakoztunk hozzájuk. Rendeltünk csirkét, tintahalat és egy olyan italt, amit a szomszéd asztalnál is toltak. Tasty Special névre hallgatott az íze pedig összetett. A felszolgaló elmondása szerint 3 tea keveréke meg valami édesítőszer vagy szirup. Ízre legalább annyira izgalmas, mint színes. Erősnek viszont erős volt: kávé már nem kellett utána.

GUNUNG GADING NEMZETI PARK

Három után értünk a város közelében fekvő parkba. Itt nőnek a hatalmas, büdös virágjáról ismert rafflesiák. Egész évben szezonjuk van, pár napig virítanak, aztán annyi. Most éppen egy sem található a környéken, tájékoztatott az egyik parki alkalmazott. Nem baj, a dzsungeltúra maga is elég izgalmat és kihívást rejteget. Sárit feldobtam a hátamra és nekivágtunk: a kitűzött cél a 7-es számú vízesés volt, papíron másfél óra. A kiscsaj az ütemes mozgás és az ebédre bedobott csirkés rizs hatására pár perc alatt elaludt. Meleg volt. Megviselt, mint a szombati ebéd után a felfűtött szauna. Folyt az arcomon a víz, mintha öntöztek volna. Eleinte lépcsőszerűen emelkedett a kikövezett ösvény, majd pár száz méter után bevágott balra a sűrűbe. Kövek, gyökerek, fel és le, mindig csak a láb elé nézni, meg persze az oldalsó ágakat, bokrokat, nehogy valami szúrosba, hangyásba kapaszkodjon az ember, esetleg feltűnhet egy kígyó, azt is jó lenne elkerülni. A magas páratartalom és a meleg miatt azt mondják dzsungeljárásnál egy kilométer annyit vesz ki az emberből, mint hazai terepen kettő. Sőt ha gyerek van a hátadon, akkor még ezt a számot is négyzetre lehet emelni. Folyamatos emelkedés közben elhagytuk az első, majd a harmadik vízesést (ki tudja kettes volt-e). Innen hirtelen le, aztán kötélkapaszkodókkal megerősített, csúszós pályán ismét fel. Le és fel, fel és fel, míg végre meghallottuk a 7-es számú zuhatag csobogását.

Száraz évszak lévén nem volt bővízű, de az alatta lévő medencében összegyűlt víz kellemes kontrasztban állt az erdő fülledtségével. Belevetettük magunkat, s kicsit lejjebb, a nagy kövek között találtunk olyan helyet is, ahol az út végére felébredt Sári is biztonsággal ellehetett.

Fél öt után indultunk vissza. A fák között fél hat után kezd sötétedni, mivel azonban befele elég volt egy óra, úgy véltük kifele is elég lesz. Elég lett.