augusztus 23.

Auckland nem szép város, szerintem nem azért érkezik konkrétan ide a sok utazó, hogy benne gyönyörködjön, hanem mert ez az ország egyik kapuja. És annak pont megfelel, de szépnek nem valami szép. Van egy üzleti központja, sok magas házzal, a Sky toronnyal 1 bevásárló és 2-3 főbb utcával, néhány park, az egészet hatalmas lakóövezet veszi körbe, és kb ennyi. Ezek természetesen csak elsődleges benyomások, de meghatározóak. A környéke viszont gyönyörű. Tenger, teli szigetekkel, egyikre talán holnap át is hajózunk, zöld erdősávok és mezők mindenütt.

Reggeli után kocsi-vadászatra indultunk. Az első helyet kapásból meg sem találtuk, aztán bátran és erővel telve úgy határoztunk (de lehet, hogy csak én határoztam így), átsétálunk a nagy hídon, át a felső városrészbe, mert ott van valami piac, vagy lerakat, már nem is tudom. Azonban még a hídig vezető út feléig sem jutottunk el, mikor rá kellett jönnünk – és ezt Móni arckifejezésével meg is erősítette -, hogy az nagyon messze van és a nap felét sétával fogjuk tölteni kocsikeresés helyett. Aztán hogy oldjuk a feszültséget, elmentünk ebédet vásárolni és útközben még beugrottunk néhány szállásra is, hátha azokon találunk valami eladó, nekünk is tetsző autócsodát. És az egyiken találtunk egy hirdetést, mely szerint itt és itt hátiszákos autópiac van. S volt még majd egy óra zárásig.

Két kicsi autó volt már csak, hogy valaki megvegye. Egy piros lestrapált olcsóért, meg egy szépen lemosott fekete, kicsit többért. Nézegettük, először az elsőt, aztán a másodikat, próbáltunk okosnak tűnni, mintha nem ez lenne életünk első, ráadásul használt gépjármű vásárlása, de szerintem nem igen sikerült. Ráadásul a kocsikat egy arab származású úriember árulta, azoknak meg a vérükben van az üzlet. Szerintem egyből meglátta Móni szemében a csillogást, ahogy azt a kis fekete sportos Mazdát nézegette, próbálgatta. Aztán jött a próbakör, ahol Móni is kipróbálhatta a járművet. Itt egyből két újdonsággal is szembe kellett néznie. Egyrészt itt délen a másik oldalon vezetnek, úgy mint Angliában, azaz jobbra nagyívben balra kisívben megy a kanyarodás, másrészt a kocsi automata váltós, ami könnyebbség, csak meg kell szokni, hogy nincs kuplung és az ember csak a jobb lábát használja. A balt akár fel is lehet dobni a műszerfalra, már ha elfér.

Megtetszett, megalkudtunk, de lehet csak tettette milyen jól csináljuk és egyből azzal kellett volna nyitnunk mennyit enged a feléből, aztán megegyeztünk az árban: 1600 dollár egy 17 éves Mazda Familiaért jó árnak tűnt. Keveset futott, 133E km-t, új gumikkal és új aksival. Ott a helyszínen még átnézettük egy szerelővel, plusz egy százasért, hogy tényleg minden okés-e a kocsival (persze az volt) aztán be egy postára, ahol 10 dollárért átírták Móni nevére, átadtuk a pénz és ennyi. Lett egy kocsink, ami nem teljesen tip-top, de gurul és elvisz minket A-ból B-be.

Búcsút vettünk az arabtól, kicsit ültünk még új szerzeményünkben, aztán eszünkbe jutott valami nagyon fontos. És akkor kitört az idegbaj. Azt ugyanis elfelejtettük megtudakolni, van-e az autón valamilyen teher. Feltételezhetőleg ilyen nem fordulhat elő hivatalos helyen, nem az út szélén vásároltuk a kocsit, de jobb a biztos, van egy honlap, ahol ennek utána lehet nézni.

Ami persze nem sikerült, többszöri próbálkozás után sem. Így maradtak a kételyek. Én bizakodó és optimista voltam. Móni nem volt biztos, hogy az arab, akinek még a nevét sem tudjuk, és számlát sem adott, minden tekintetben tisztán játszott-e. De már nagyon fáradtak voltunk. Ráadásul a járgányt ott hagytuk, ahol az arab leparkolta, a posta mellett a part közelében, egyikünkben sem volt elég önbizalom ahhoz, hogy esti, nagyvárosi forgalomban felkormányozza azt a szállásig. Így kétóránként legyalogoltunk, dobtunk pénzt az automatába. Szerencsére szombat lévén csak este hatig volt fizetős a parkoló.

Este végül úgy határoztunk, holnap útnak indulunk, le délre, Rotorua irányába. De előtte még kötünk biztosítás a kocsira meg hivatalos helyen rákérdezünk, minden rendben van-e a tulajdonviszonnyal.