augusztus 30.

Ismét elérkezett a továbbállás ideje. Le tovább délre, valamerre a Tasmán-tenger irányába. De előtte még egy kis kirándulás a Napier alatt fekvő Emberrablók fokához. Hosszú séta a tengerparton, fejünk fölé magasodó szirtek alatt melyek magassága 30 de akár 60 méter is megvolt. Kint a foknál egy nagy madárkolónia költ, őket az év ezen időszakában nem lehet megzavarni, de minket főleg a friss levegő vonzott ide és nem bármiféle ornitológiai kíváncsiság.

A túrát előre meg kellett tervezni, ugyanis dagálykor a víz egészen a sziklák lábát nyaldossa és csak apálykor lehet biztonsággal végigsétálni a parton. Mi kicsit késve érkeztünk, nem akartunk reggel rohanni és még kicsit molyoltunk a szálláson, így olyan fél 11 körül indultunk útnak. Azt mondták, dél körül kell visszafordulni a fok végétől, ha az ember nem akar bajba keveredni, vagy sziklát mászni.

A séta nagyon kellemesnek bizonyult, a nap hol elbújt, hol kisütött, de összességében szép időt kaptunk. A fok végére már nem értünk ki időben, vissza kellett fordulni, de sebaj kicsit kutakodtunk, visszafele úton kicsit átfésültük a partot hasznos holmik és szép kagylók-csigák reményében. Találtunk például 5 golflabdát, különböző keménységűeket. Nem messze voltak egymástól, ez persze gondolom csak egy óceonográfusnak érdekes adat. Meg néhány érdekes kagylót (azóta is ott rohadnak a kocsi csomagtartójában) és megmentettünk egy partra vetődött tengeri csillagot. Ezen kívül rövid ismeretséget kötöttem egy maori kissráccal és kutyájával, lepasszoltam neki az egyik golflabdát néhány fotóért cserébe.

Aztán irány délnyugat, Palmerston North környéke a cél, és kezemben a kormánykerék. Szeljük a kilométereket. Majdnem 2 órát vezettem és meglehetősen elfáradtam fejben. Hozzá kell még szokni ehhez. Aztán átkeltünk a Manuwatu szurdokon és hogy a mai napunk se legyen problémáktól mentes megint volt egy kis gond a kocsival. Megálltunk egy parkolóban, hogy megnézzük, hol is fogunk túrázni holnap és amikor indultunk volna tovább, akkor csak indultunk volna. Mert a motor megint csak kerregett, az akku lámpája villogott és beállt a kék halál. Se előre, se hátra. Megint egy segítőkész pár mentett meg minket. Odajárt nagy terepjárójával a fickó a mi kis kocsink mellé és megbikázta az akkut. Aztán minden rendben volt. Valami az akkuval nem stimmel, mondta, ne rádiózzunk, hátha az szívja le.

Szállást csak nehezen találtunk Palmerston North-ban, olyat, ami árban is megfelelt volna. Aztán lett végre egy, de utólag visszagondolva talán okosabb lett volna még egy kicsit tovább keresgélni. Az ötvenes tulaj hölgy éppen az ablakon bámult ki mikor megérkeztünk. Aztán bementünk és olyan nagy volt a csend, csak a kályhában ropogott a fa kellemes meleget árasztva. Csak a fiatalok hiányoztak. Két öreg nő, akikkel összefutottunk, egyáltalán nem voltak bizalom gerjesztőek. Olyan hangulatot hoztak a házba, mintha egy Hitchcock filmbe csöppentünk volna (egyenesen a Bates házba). A másik meg a szabályok. Mindenhol kis kiírás figyelmeztetett arra, mit hogyan szabad és kell csinálni. Mindennek a teteje a pohártartón lévő figyelmeztetés: Kérjük a poharakat egy irányba lógassák fel, így (azok nem érnek egymáshoz) azokból nem fognak kis darabok letörni. A fűtést pedig este 10-kor lekapcsolták.

Viszont történt valami pozitív dolog is. Este elmentünk vásárolni, ezt azt, többek között egy testápoló krémet is. Le volt árazva, még jobb. Aztán a pénztárnál derült ki, nem is annyi az ára amennyi, hanem duplája. De Móni nem hagyta annyiban, utánajárt a dolgoknak. Megkereset egy eladót, felvázolta a helyzetet. Az alkalmazott vakarta a fejét, nyomkodta a számítógépet, aztán mondta, valami hibát követhettek el és sajnálja. Visszaadja a krémért kifizetett összeget. Oké, mondtuk és már távoztunk volna, zsebünkben a pénzzel, mikor szól, hogy a krémet azért ne hagyjuk ott. Ez náluk így működik, mondja és mosolyog.