Hagyjuk el az útikönyvek által kitaposott ösvényt és forduljunk be azokba a mellékutcákba, ahol egy ország hétköznapjai zajlanak. A házak előtt emberek ücsörögnek, gyerekek kutyákat kergetnek, vagy sárkányt eregetnek, két sarokkal odébb nyomon követhetjük, hogy is készül a turisztikai látványosságok közelében kínált portéka.

A pár ezer méteres hegyecskékkel körbevett Katmandu-völgyet három nagyobb város tölti ki. A völgy névadója, a főváros valamint Patan és Bhaktapur. Három királyi város, melyek a 17. században egymással rivalizálva élték fénykorukat. Bármelyik óvárosában érdemes elveszni, mindenhol úgy tűnik, mintha kétszáz évet lépnénk vissza az időben. Azonban míg az első kettő esetében tünékeny ez a látszat, Bhaktapurban tényleg elhisszük, hogy néhány száz évvel visszacsúsztunk a múltba. Habár az 1934-es nagy földrengés szinte a földdel tette egyenlővé a díszesen faragott pagoda tornyokkal teli főteret, azt gyönyörűen helyreállították. Bolyongjunk közöttük. Figyeljük, ahogy a helybeliek belakják ezt a filmdíszletbe illő placcot. És mindenképpen tanulmányozzuk a pagodák szoknyáját tartó faragványokat. Káma Szútrába illő ábrázolásokkal gazdagíthatjuk fantáziánkat.

Aztán egy helybelit követve vesszünk el a kis utcákban. Bambusz állványokkal megtámogatott falu, ősöreg téglaházakkal határolt sikátorokon keresztül eldugott zugokba juthatunk. Az egyik ház mellett idősebb férficsoport nyomtatott papírokat tanulmányoz. Földművesek, mint ahogy az itt élők többsége. A várost körülvevő földeken rizst termelnek. Tavaly azonban rossz fajta kínai rizst vásároltak és alig kelt ki valami belőle. Oda a befektetett munka és az összes pénzük. Éppen a kormánynak fogalmaztak egy levelet, kártérítést követelnek.

A cserépáru a város másik fő terméke. A környékbeli finom fekete agyagból különböző formájú és rendeltetésű edények készülnek, amiket aztán a cserepesek terén szárítanak ki. Onnan mennek az égetőbe. A mester először egy bot segítségével a megfelelő sebességre pörgeti fel a malomkerék méretű korongot, majd egy tömb masszát dob a közepére. Aztán ügyes mozdulatokkal megformázza az edényt. A kezében van a szakma. Mind egyforma lesz.

A főtér tőszomszédságában egyenruhás gyerekek kergetőznek. Több iskolának nyílik ide a kapuja. A baloldaliba járnak a legkisebbek. Összesen alig ötvenen, bölcsődések, ovisok és kisiskolások vegyest. Komor hangulatú, sötét osztályokban ül az aprónép. Mosolyognak és angol nyelven számolni és írni tanulnak. Az osztályok létszáma nem több fél tucatnál. A pár évesek az angol üdvözlést gyakorolják. Meg rohangálnak. Az óvódások az angol ábécé betűit ismétlik a tanár után. A szomszédban pedig üdítős kupakokat tologatva tanulnak számolni az elsősök.

Két óra elteltével az ember elkezdi átértékelni az otthoni megszokásokat. Ha a végletekig lecsupaszítjuk a dolgokat, igazából mi is így élünk. Dolgozunk, lakunk, tanulunk és eszünk. Csak más ütemben, környezetben, intenzitással tesszük azt. És nem egyértelmű a válasz, hogy melyik fokozat a jobb. Mert a történet vége mindig ugyanaz. A helyek azonban ezzel pontosan tisztában vannak.