Poros út kanyarodik le balra a Barátság főútról. Áthalad egy impozáns kapu alatt, majd burkolatát vesztve befut az egyre szűkülő völgybe. Táblák erdeje jelzi: még száz egynéhány kilométer a világ teteje, a Himalája felhők fölé törő csúcsa a Csomolungma. Avagy a Mount Everest, ahogy felénk ismerik.

Habár a döcögés mintha soha nem akarna véget érni a völgyeken keresztül, magaslatokon át tekergő keményre döngölt földúton, mégis az ember alig tudja levenni a szemét a folyton változó tájról. Először az 5220 méteren fekvő Pang La hágón csap arcul a látvány. Imazászlókkal keretezett háttérben tűnk fel a bolygó 14 nyolcezrese közül egyszerre négy: a Cho Oyu, az Everest, a Lhotse és a Makalu. Havas fűrészfogak a kék ég és a kopár dombok között. És az út egyre szippantja közelebb hozzájuk a vastag porfellegeket felverő terepjárókat és kisbuszokat.

Apró falvak, a mezőkön halomba rakott árpakévék, integető gyerekek és komótosan legelésző jakok jönnek élő adásként be a szélvédőn, mintha csak egy személyre szabott természetfilmben lennénk. Végül szinte minden élet eltűnik a tájból, annyira kopár, hogy az ember azon sem csodálkozna, ha a következő fordulóban egy holdjáró tűnne fel. Öt óra alatt kopik el a távolság, s ahogy megérkezünk ötezer méter feletti szállásunkra egyből érezteti magát a magasság. Itt csupán feleannyi a levegő oxigéntartalma, mint tengerszinten. S hiába akklimatizálódtunk már öt napja, újra jelentkeznek a Lhasaban, 3600 méteren egyszer már átélt tünetek: légszomj, levertség, étvágytalanság, másnaposságra emlékeztető tompa fejfájás, mely minden hirtelen mozdulatnál tűszúrásszerűen felerősödik.

Balra a Rongbuk kolostor, szemben, az egyre szűkülő völgy végében pedig az Everest északi fala. Felhők takarásában, csak rövid pillanatokra mutatja meg magát a majd négy kilométer magas kő háromszög egy-egy havas, sziklacsipkés részlete. Az alaptábor emléktáblákkal, kínai határőrök sátraival tarkított és imazászlókkal teleaggatott szentély. A múlt század első felében innen indultak az első expedíciók a csúcs meghódítására. Innen vágott neki 1924 júniusában George Mallory és Andrew Irwine. A mai napig tisztázatlan, vajon feljutottak-e a tetőre, majd harminc évvel megelőzve az 53-as csúcsmászó, Edmund Hillary és Tenzing Norgay párost.

Ahogy a hegyek takarásába kerül az eddig szinte égető nap, a hőmérséklet drasztikusan csökkenni kezd, amit csak fokoz a déli irányból ránk törő szél. A száraz levegő és a magasság, mint szivacsból csavarja ki az emberből a vizet. A száj kirepedezik, a nyál a porral keveredve besűrűsödik és minden lépés egy kicsit nehezebb az előzőnél. Sietni nem érdemes és nem is lehet. A nagykörúti sétatempó itt rohanásnak tűnik és az ember még poroszkálva is úgy veszi a levegőt mintha kocogna. Nyolc kilométer megtétele, 200 méteres szintkülönbséggel három órát vesz igénybe.

A vendégház puritán szobáiban nincs fűtés, az ablak vékony, azonban a milliónyi csillagra néz és három vastag takarót készítettek az ágy végébe. Lefekvésig mindenki a szállás éttermében melegszik. Középen komódnyi kályhán forr a víz, körülötte asztalok és padok U alakban elrendezve. A személyzet ki be rohangál a sötét konyhába és alkalomadtán dob egy lapátnyi aprított jakszart a lángok közé. Nincs büdös, kimondottan jól esik a forró jázminos tea, de az ember módjával kell hogy igyon, mert nincs annál rosszabb, mint hajnali 3-kor kikászálódni a betestmelegített ágyból és kibotorkálni a fagyos éjszakán át a mellékhelyiségül szolgáló betonlyukhoz.