Sok jobbra-balra fordulás után, erdőn keresztül, falvakon át, kapaszkodva felfele, kakaó és kávé ültetvények között zümmögve érkeztünk meg egy kis hegyi faluba, ahol a kisboltnál letámasztottuk a motorokat és gyalogosan indultunk tovább Air Nyet eldugott folyóvölgyébe. Körülöttünk a dzsungel néhány haszonnövényekkel megtűzdelve.

A vulkánt holnaptól lehet megmászni. Mataram poros és unalmas egy hely, nincs sok mindent csinálni, így motorbérlésen gondolkodtunk, de ez sem olyan egyszerű. Mivel a turisták javarészt a tengerparti kisebb településeken szállnak meg, és ide csak véletlenül tévednek, itt viszonylag körülményes és drága a robogóbérlés.

S mikor már azt hitük vége, a parkolóban az egész kezdődött elölről. Egy sofőr srácnak sikerült meggyőznie négyünket, hogy ennyiért meg ennyiért elvisz Mataramba, a sziget központjába. Indulunk is azonnal, de fizessünk előre, mert kell a pénz benzinre. Fizettem, nem tudom miért, nem kellett volna. Talán csak mielőbb ki akartam kerülni ebből a helyzetből.

A sziget teteje és nyugati része szinte teljesen elhagyatott volt. Pár, szebb időket is megért bungaló, egy eladó pálmafaültetvény és néhány csónak. Aztán egy világvége érzetet sugárzó, elhagyatott bár, amiről ezen a délelőtti órán nehéz volt megítélni, hogy a tulajok tényleg tönkrementek vagy egyszerűen ilyen a stílusuk.

Megvettük a jegyet a hivatalos pénztárban, ahol közölték, üljünk le nyugodtan, majd akkor indulunk, ha összejött a szükséges 25 fő. Ha nem, akkor legközelebb reggel fut ki a csónak. Szembesülve a kvázi menetrenddel és azzal, hogy jegyeinken a 8-as 9-es számok álltak, kicsit elbizonytalanodtunk, de mivel nem volt jobb dolguk, helyet foglaltunk a jegyárus bódé árnyékéban.

A két spanyol a hátsó sorban kapott helyet, mellettük egy gyerekkel és egy hátizsákkal. Középre ültünk mi, három zsákkal és a haverral, aki megpróbált minél inkább a letekert ablak köré fonódni, előre pedig a sofőr, annak neje és a maradék két gyerek. Így vágott neki vidám kis csapatunk az estének.

A kilátóponttól a poros kocsiút kacskaringózva ereszkedett le Cemoro Lawangba. A parányi település színesre festett házaival, veteményeseivel és a hegyről lenyúló legelőivel akár egy alpesi település látszatát is kelthetné, ha nem borítana mindent vastagon a hamu. Az itt élők látszólag jól alkalmazkodtak a körülményekhez.

Az új busz erős volt, mint a traktor, kerekei pedig durván bordázottak. Ahogy haladtunk fölfele a langyos éjszaka előbb hűvösbe, majd egész hidegbe csapott át. Az eleinte egyenes út egyre többet kacskaringózott, kisebb településeken gurultunk keresztül, majd szakadékok következtek balról, néha jobbról is.

Néhány üzlettel odébb óriásdenevérek lógtak egy madárkalitkában a következő soron galambok, aztán színes madarak, csivitelő sokaság. Szemben egy nő gekkókat etetett, napi 10 bogár a fejadag. A harci kakasok környékén férfiak ülnek egy kupacban, cseverésznek és különböző tollasokat szemrevételeznek hozzáértő, szűkre húzott szemmel.

Az utcán evés külön program. Ugyanazt kérni mint a helyiek kíváncsiság, ugyanolyan fűszerezéssel pedig kaland. Egy árnyas fa alatt pillantottuk meg a gyümölcsárust, aki jégen hűtött ananászt és ropogós zöld mangót árult. Azokból kértünk egy adagot. Járt mellé egy nagy adag barnás szós is, melyet ott helyben kevert ki a srác melaszból, vízből és csilipasztából.

Hatalmas, pálmafákkal teli kerten sétáltunk keresztül. Látogatók még alig, bérelhető vezetők trécseltek nagy csoportban, kicsit odébb munkások gereblyézték a füvet vagy tették egyéb dolgukat. Aztán hamarosan feltűnt Borobudur masszív, 9. században felépített, háromdimenziós mandalája, mely a világmindenséget próbálja leképezni szimbolikusan összekapcsolva az eget a Földdel.

Száguldottunk a sötétben a nyálkás úton. Rövidnadrág, esőkabát, hátamon a nagy zsákkal. Kezdett egyre nehezebbé válni a tehetetlen súly, főleg a kanyarokban, ahol szinte nem is fékezett a sofőr, inkább csak a súrlódás tompította a sebességet. Az járt a fejemben, hogy ha esünk, legalább a zsákra essek, hogy finomabb legyen a becsapódás, miközben próbáltam hátrafelé is nézni, hogy Móni és sofőre is követnek-e minket.

A szállásról kivezető úton aztán ismét megcsapott minket az égett szőr szaga és amikor a bokrok között átkukkantottunk a szomszéd kertjébe, láttuk, ahogy a gazda egy kibelezett tetemet mos a kerti csapnál. Disznó nem lehetett, ahhoz túl hegyesek voltak a fogai.

A pult melletti asztalhoz invitáltak meg. Jobb szomszédom ismerte Mr. Moon-t, a szállásadónkat, így meg is volt a beszélgetésindító téma. Mesélte, hogy napi 4-5 bögre tuakot is megiszik, csakis estefele, mert attól jókedve lesz. A pálma bevagdosott leveléből kifolyó levet összekeverik valami édessel és hagyják hogy megerjedjen.

Megelőztünk több veszélyesen lassan haladó, nyöszörgő téglaszállító teherautót, majd számos hajtűkanyar bevétele után elértük azt a háromemeletes kilátótornyot, ahonnan a túrát életre hívó fotó is készült. A háttérben a tó vékony csíkja, balra egy ovális medence, dombok és szabályos vulkáni kúpok, jobbra lent pedig egy folyóvölgy, szabálytalanul egymás mellé pakolt rizsföldekkel. Minden zöld, minden eleven.

Samosir szigetén, az azt bekebelező Toba-tó környékén valamint attól északra és délre batak népcsoportok élnek. Számuk közel 6 millióra tehető. Kétszáz éve még embereket ettek, mígnem a 19. század közepén egy német misszionárius, akinek valahogy sikerült magát kibeszélnie a fazékból megtérítette őket.

Fiatalos lezserséggel nyomta a pilóta a gázpedált, csak úgy suhantak el mellettünk a friss zöld rizsföldek, a pálmafák és a bádogtetős kis házak. A fedélzeti Tv-n arabos beütésű, ritmusos zenéjű klipek pörögtek, látszólag ezek ütemére próbált a srác vezetni. A háttérben lassan elmaradoztak a dzsungellel borított dombok és lapos alföldön száguldottunk.

Reggeli után makákók tűntek fel, akiket az estéről tegnapról megmaradt gyümölcsnyesedékkel és az éjszaka elázott kekszdarabokkal kezdtünk etetni. A patakba dobott falatokra a víz fölé belógó ágakról vetődtek alá. Nagy móka volt nézni őket. Hamarosan megérkezett az egész díszes família.

Meredeken ereszkedtünk lefele, fák, bokrok és gyökerek között, laza talajon. Nem voltam benne teljesen biztos, hogy csak egy csapat makákó után kutatva fordultunk erre, azért mert legurult a lejtőn az elemózsiás zsák, vagy tényleg ez lesz a haladási irány. Igazából itt kezdődött a kaland

Az előttünk ülő középkorú alak egyszer csak hátrafordult és beszélgetést kezdeményezett. Hová megyünk, honnan jöttünk, hány napot maradunk – a már megszokott kérdések. Aztán a környékről kezdett mesélni, mit látunk, ha kinézünk az ablakon, mikor készült ez az út, mi volt előtte, ott egy kókuszolaj gyár és egyéb érdekességeket. Kiderült, hogy vezető a Bukit Lawangnál kezdődő nemzeti parkban, ahová mi is tartottunk.

Az egyik kereszteződésben végül megtudakoltuk a helyes irányt és megszaporáztuk a lépteinket. Jó lenne már elnyúlni valahol és zuhanyozni majd az első belemerítős vacsora után aludni egy jót. Sokan integetnek, főleg gyerekek, de felnőttek is, hogy Hello Mister, Hello Miss. Honnan jöttetek, mi a nevetek, hová mentek? Kedvesek és mosolygósak az emberek. Az utca zsúfolt, minden poros és szemetes.