Akármennyire is készül rá az ember, a vége mindig kapkodás lesz. Valahogy képtelenség idejében elkezdeni a pakolást és a végén mindig jól jönne még egy fél óra. Ez most is így volt, pörgés az utolsó pillanatig. Aztán elzártuk a vízet, a villanyt és egy nagy zsákkal, egy kis zsákkal meg egy babahordó hátizsákkal kiléptünk az ajtón.

Az újabb felszállást követően Sári alig várja, hogy hozzák a csokitortát: fejben összekötötte a repülést az édességgel. Végül aztán sikerül rábeszélni a halra és a krumplira. A sok cukortól meg az utazás fokozta izgalomtól kicsit túlpörgött.

Nincs hova sietni. Felvesszük a csomagokat, iszunk egy frissítőt, de úgy tünik a kisboltban beszerzett thai pörgető: a Red Bull is kevés ahhoz, hogy felvegyem Sári ritmusát. Fogságból szabadult kiscsikóként rohangál a reptér tágas csarnokában, folyosóin. Aztán felmegyünk a 4. emeletre, az indulási oldalra, ahová az utasokkal teli taxik érkeznek, mert ott sokkal könnyebb kocsit fogni.

Az egész város, úgy ahogy van, egy interaktív előadás, amit mint egy jó filmet szívesen újranéz az ember. Belekóstol ebbe, végigsétál ott. Mint most a Lumphiniben. Felhőkarcolók veszik körbe, a tó partján meg méteres varánuszok sütkéreznek: ennyit a hely szürrealitásáról. Már a kapuban megvettük az elemózsiát, minden ujjunkra jut egy zacskó: sült csirkre, ragadós rizs, 3 chilis papayasaláta, dinnyeszeletek és víz.

A dolog legtöbbször borzasztó túlevésekbe és kampányszerű túlvásárlásokba torkollik. Mert nem lehet az, hogy már x napja itt vagyunk és még nem ettünk réteges zöld takony édességet, vagy isteni csirkebőrös, savanyúkolbászos, rizsgombócos salátát.

Jó egy órába tellik, míg elhagyjuk a fővárost. S habár dél az úticél, északnak tartunk először, majd nyugatra fordul a vonat, végül Nakhom Pathom állomása után fordulunk rá a helyes irányra. A ház egyre kevesebb, a zöld egyre több, ültetvények és erdők a vonat két oldalán.

Felszálltunk a 35-ös számú Bangkok-Butterworth viszonylatban közlekedő, Dél-Thaiföldet átszelő vonatra és indulás után kicsivel odapattant hozzánk az étkező kocsi pincére kezében a fényképekkel illusztrált étlappal. Nagyon megörültünk, menten ki is választottunk két menüt.

A többi utas, főleg helyiek, korán behúzták a privát szféra kialakítására szolgáló függönyt. Mi meg Sárival bohóckodtunk, mesét néztünk és olvastunk, etettük rizzsel meg hússal, hátha elbágyad. Éjfélig bírta. Először Móni szórakoztatta, én aludtam, majd 11-kor cseréltünk s végül apa mellett szunyókált el nagy mocorogva.

Dél-Thaiföld az országos átlagnál zűrösebb környék. A javarészt muszlimok lakta térségben, néha-néha történnek robbantások, kisebb összetűzések, és ezért sokkal kevesebb a túrista, mint az ország más részében. Azonban leszámítva, hogy több bajszos férfi és kendős nő volt az utcákon, mi ebből semmit nem tapasztaltunk.

Kb. ugyanazt hozta, mint a többi piac. Személy szerint több seafood-ot és elképesztően csípős ízeket vártam, helyette kárpótolt a sokszínűség és a maláj ízek/arcok megjelenése. Sári számára az este kulinális fénypontja a kluay roti, azaz a banános palacsinta.

Már tegnap megszületett az elhatározás, hogy nem a kevésbe járt dzsungel vonalon, hanem a forgalmasabb Kuala Lumpuron keresztül haladón közelítjük meg Szingapúrt. Nem akartunk Borneóig várni a tengerpartozással, így kinéztük Langkawi szigetét, hogy ott biztosan tud majd Sári Némóval találkozni.

A kompállomáson várakozva nézegettem a különböző szolgáltatók (más név alatt, de szerintem mindegyik ugyanazt kínálja: szállás, kocsi, egy napos kirándulások) kínálatát, amikor egyik helyről vadul integetni kezdett az ember. Odamentem, minden különösebb szándék nélkül kérdezgettem, szobaárakról, kocsibérlésről, amikor bekattant, hogy miért is ne lehetne kocsink pár napra.

A 99 szigetből álló csoport főszigetének délnyugati csücske egy több kilométeres homokföveny. Itt koncentrálódik a legtöbb hotel és túrista, van bolt és kifőzde dögivel, így jó kiindulási pontnak tűnt a sziget bejárásához. Pantai Cenang egy hosszú utca, kétoldalt az elegánstól az egyszerűig széles skáláján mozgó boltokkal, szállásokkal és éttermekkel.

Kilenc után értünk a tegnap este már bepróbált étterembe. A mai kínálat a hely előtti kis standra kipakolt pár ételre korlátozódik. Csirke vagy marha, piros vagy sárgás curryben. Sári megint csak sima rizst kért egy kis husival, Móni a marhára én a csirkére szavaztam.

A föveny melletti bárok még üresek, most kezdik kölcsönözni az első jetski-ket és még pont vetnek némi árnyékot a közeli épületek. A víz nagyon kellemes, szinte szájmeleg, átmenet nélkül lehet belemerülni, s szinte alig mélyül. Csodás. Sári imádja, nagyokat nevet, ahogy a hullámok dobálják és egyre azt nézi, mikor tűnik fel Némó.

Tíz perces toporgás után bent is ültünk a hatszemélyes dobozban, s megindultunk felfele. A földet gyorsan elrántotta a talpunk alól a szerkezet, melyet az osztrákok építettek. Egy köztes állomás beiktatásával 700 méter magasra visz fel és alsó szakasza a kiírás szerint a világ legmeredekebb kötélpályája.

Vissza Kuahba, leadtuk a kocsit, ki a komphoz, fel a kompra és vissza a Maláj-félszigetre. A nagy tömeg miatt az utolsók között hagytuk el a hajót és mire az épület elé értünk a taxikat már mind elvitték. A nap leszált, sötét volt. Gyalogosan vágtunk neki, pontos cél nélkül, csak hogy mozgásban legyünk, hátha feltűnik egy taxi.

A lényeg, hogy legyünk bevállalósak - szól az útikönyv tanácsa! Közvetlenül a szállásunk mellett elhelyezkedő kínai kifőzdébe igyekvünk, ahol főleg tésztaleveseket lehet kapni. Nem túl nagy, de étvágygerjesztő a kínálat.

A régi városrész magával ragadó, étlapja változatos és színes, de mintha minden a pénzköltésről szólna. Hatalmas plázák hűvöse úgy szippantja fel az embereket, mint szombat délelőtt a porszívó a porcicákat.

Áldozatául estem természetfilmeken nevelődőtt képzeletemnek: veszélyes állatoktól hemzsegő, áthatolhatatlan dzsungelt vártam, ahol még fejvadászok élnek, majmok az indákon és ahol minden lépést meg kell fontolni, mert ki tudja mi les ránk a kikövezett ösvényről letérve.

A nagyobb hosszan benyúló, lapos, homokos föveny csupán pár perc séta a gólyalábakon álló háztól. A strand szinte üres, csupán egy másik család játszott a homokban, hárman fotózták egymást és ennyi. Sárival először a hullámokat lovagoltuk meg. Addig mentünk be, amíg neki derékig nem ért.

Mire a szállás előtti parkolóba értünk már a hártamenetet sem akarta bevenni: feladta. Móni egyből hívta a kölcsönző céget, akik megígérték, hogy még aznap kijönnek. Jöttek is, pár óra késéssel ugyan és megszakértették a járművet.

Mi lenne ha elmennénk a sziget nyugati csücskébe? - vetődött fel. Kb. 2 óra autóval, nézzük a tájat, a kocsi klimatizált, nem úgy az új szállásunk és az ottani nemzeti parkban még egy jót is túrázhatunk. Kuching fölött nyugatra fordultunk és lassan magunk mögött hagytuk a modern Borneót.

A csajok délután ledőltek aludni, én irogattam, mikor először tűnt fel a mókus. Végigszaladt a gólyalábakon álló ház oldalán és beugrott egyik szomszédos fa lombjai közé. Tíz-tizenöt percenként megjelent, körbeszimatolt, majd el. Próbaképpen kitettem egy darab gyümölcsot az erkély korlátjára, hátha megpihen, de semmi.

A Santubong-félszigettől eggyel keletebbre fekvő kinyúláson található a világörökségi védelem alá eső Bako Nemzeti Park. Melynek központja, ahonnan a fél- vagy egynapos túrák sugárirányba kiindulnak, csak tengeri úton közelíthető meg. Ezért a tésztával és tojással gazdagított reggeli után beszálltunk a kis Vivába és cél a Bako Jetty, azaz a kikötő.

Olyan 20-30 étterem sorakoztatta fel a kínálatát egymás mellett, pult fölött neonfények, iszonyatos pörgés, mindenki dúrja be a hatalmas rákokat, óriási halakat és nagy szakértelemmel törik fel a számomra ismeretlen rákfajtákat.

Aztán beértünk egy mellékutcába, ahol semmi forgalom, bal oldalon nagy zölt dzsumbuj. A járda közepén, egy fém aknafedélen fekete skorpió. Ollók és vészjóslóan előre kunkorodó farok. Elmentünk mellette. Semmi. Egy botot dobtam mellé. Semmi.

A sűrű zöldben vékony csík a leszállópálya, körülötte tojástartóhoz hasonló hegyes-völgyes, hepehupás táj. Két férfi húzza be kis kocsin a csomagunkat a vidéki buszpályaudvar nagyságú fogadóépületbe. Negyed óra múlva már a környék féltucatnyi kocsijának egyikében ültünk és robogtunk a szállás felé.

Nem messze az egyenlítőtől borzasztó a hőség. Az egyetlen megnyugvást és lehűlést nyújtó hely meglepő módon a dzsungel maga és annak folyói. Mulu rendkívül elszigetelt helyen fekszik, egyedül repülővel, vagy hajóval lehet megközelíteni, jobbról-balról áthatolhatatlan dzsungel határolja.

A barlangok pár kilométerre lehettek, de a kanyargós folyón gyorsan elveszti az ember a távolságérzetét. A víz sekély, talán ha térdig ér, a csónak végében a kormányos küzd a lóerőkkel, hol kintebb emelve, hol lejjebb tolva a motort.

Először úgy volt, hogy kibérelünk egy csónakot, csak magunknak, és bejárjuk a folyó felső szakaszait is. Aztán mikor kiderült mennyi is lenne az, inkább letettünk a dologról. A Muluba érkezők többsége felmászik az egyik környékbeli hegy tűszerű sziklaformációihoz, de ezt a kirándulást hármasban még nem tudtuk bevállalni.

Délelőttre már nem terveztünk komolyabb programot, a szállás környékén tettünk-vettünk, olvasgattunk, pakoltunk és a házigazda feleségével, Dinával beszélgettünk. Eközben Sári a közös hálóban nyunyurgatta a macskákat és az ágyak alá mászva próbálta elérni az ezt megelégelőket.

A trópusi forróságot a nagyvárosi környezet fokozta. Csak késő délután mentünk ki az utcára: hogy pénzt váltsunk és hogy körbejárjuk a város éjszakai piacát. A hőség már kicsit enyhült, de azért még megindultak a szokásos izzadságpatakok a hátamon.

Reggel beadtam a mosatnivalót egy közeli mosodába, dél körül pedig átsétáltunk a sarki pláza alagsori kifőzdéjébe. Vagy húsz hely üzemelt itt. Oldalt a standok, középen az asztalok. Egy szedd magad helyre esett a választásunk: kezünkbe nyomtak egy tál rizst, majd a harminc feltét közül azt pakoltál, ami tetszik.

Csakúgy mint Thaiföldön, itt Malajziában is imádják a gyerekeket. Sárit meg kiváltképp szőke, göndör fürtjei miatt. A cukiskodással, a napi harminc "Hello baby!"-vel azonban Sári nem tud mit kezdeni.

A kormányos tolta neki veszettül, néha ráfutottunk egy hullámra, ami nagyott dobott a hajón, Sári hangosan nevetett, ahogy beletúrt a szél göndörödő fürtjeibe, majd kikötöttünk az első szigetecskén. Sárga föveny, pálmafák, sokan a vízparton. Jött a második, ahol ugyanez az emberekkel teli képeslapfotó várt.

A városból kikeverdedni tartott sokáig, utána már jelentősen csökkent a forgalom. A szembejövő dombok olykor megterhelték a kicsi kocsit, és ha 30-cal is, de felküzdötte magát mindegyikre. Négy napra béreltük és a terv az volt, hogy először a sziget északkeleti csücskébe, Borneó csúcsára megyünk fel.

Mivel otthon a háztartáson kívül mást nem vezetek, itt Malajziában kicsit remegő gyomorral ültem a volán mögé. Részben mert nincs meg a napi vezetési rutinom, részben mert a helyiek közlekedési szokásai a miénktől eltérőek és mert a baloldali közlekedestől is elszoktam. Első járgányunkat Langkawi szigetén béreltük.

Egy éjszakára foglaltunk szállást, aminek a kulcsát (és a pontos címét is) a part mellett álló TipTop étteremben lehetett átvenni. Howard, egy ide települt angol irányítja ezt is, azt is. Meg ki tudja még mit csinál. Három ember helyett dolgozik: vendégeket vesz föl a közeli város repterén, fuvaroz, bevásárol, levelekre válaszol és este felszolgál az étteremben.

Már az első fürdőzés alkalmával elhatároztuk: maradunk. Ahogy a lemenő nap színesre festette a vizet, volt annyira giccses látvány, hogy még kétszer megnézzük. Szóltunk Howardnak, a faház szabad, így semmi akadálya nem volt a dolognak. Különösebb terv nem született.

Mindig csak előre és a lábad elé. Kétoldalt a mocsár, pár méterrel alattunk. Korlát nuku, így Sárit a hátamon vittem. Aztán jött a nagy függőhíd, ami annyival volt izgalmasabb az eddigieknél, hogy három különböző irányban is mozgott. Egyszerre. És a korláttal itt is fukarul bántak.

Az utazás közepén arra jöttünk rá, hogy ha a világot két értelmezhető részre osztjuk, akkor sokkal könnyebb Sárinak elmagyarázni bizonyos dolgokat. Így kerültek egyes tevékenységek a buli, mások a veszélyes kategóriába.

Négy éjszaka és három egész nap a thai fővárosban. Főleg evéssel és vásárlással telt az idő. Végre, papaya saláta, ragadós rizs és darabolt gyümölcsöt kínáló mozgó árusok lépten-nyomon. Volt pár tervünk, de mivel utazni már csak a városon belül kellett, így nem kötött minket különösebben az idő.

Amikor erre járunk, mindig beugrunk, hogy megnézzük mennyit is fejlődtek a diákjaink, hogy vannak a kollégák és persze hogy megmutassuk mennyit nyőtt Sári. Aki három éve ilyenkor már volt akkora Móni pocakjában, hogy a gyerekek is emlékezzenek rá.

Harminc nap hosszú idő. Voltak jobbak és nehezebbek. De egyiket sem cserélném el semmiért. És milyen volt összességében? Nagyon jól éreztük magunkat.